Bruce_Crandall's_UH-1D

Patrióta elmeséli – Tíz híres dal a vietnami háborúról

Negyvenöt évvel ezelőtt, 1969 októberében és novemberében hatalmas, több százezres tömegtüntetéseken követelte az amerikai nagyvárosok utcáin a nép a kormánytól, hogy hozza haza a katonákat Vietnamból. A háborúellenes hangulat a korabeli könnyűzenét is áthatotta – összeállításunkban a korszakból és későbbről válogattunk ismert dalokat Vietnamról, a háborúról, amelyben az Egyesült Államok végleg és örökre elveszítette ártatlanságát.
Plastic Ono Band – Give Peace A Chance (1969)
John Lennon első, még Beatles-tagként megjelentetett önálló kislemeze a mai napig a hippikorszak elsőszámú békehimnuszának számít – és ez elsősorban annak köszönhető, hogy a teljesen spontán módon íródott, spontánnak is ható számot megjelenése után nem sokkal, 1969. október 15-én több mint félmillió ember énekelte egy Vietnam-ellenes össznemzeti amerikai megmozdulás Washington D.C.-i tüntetésén.

Aquarius/Let The Sunshine In
(Galt MacDermot/James Rado/Gerome Ragni, első bemutató: 1967, a kislemez megjelenése: 1969)
A Hair musical a hippikorszak eszenciája, és mint ilyen, a modern kultúra egyik legismertebb háborúellenes alkotása is, amelynek máig tartó töretlen népszerűsége elsősorban Milos Forman 1979-es filmjének köszönhető, ám az Egyesült Államokban már az eredeti musical bemutatója is valóságos őrületet eredményezett a ‘60-as évek végén. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a szóban forgó dal hat hétig vezette 1969-ben az amerikai slágerlistákat, és az év legkelendőbb kislemezének bizonyult. A később ezer különböző változatban feldolgozott szerzemény amolyan betetőzése a Vietnam-dilemma köré épített sztorinak, és nem direkten háborúellenes szöveggel, hanem inkább idealista, spirituális üzenettel mesél arról a korszakról, amikor a fegyvereket tényleg örök nyugalomra helyezheti az emberiség. Ez az idő azóta sem jött el, és még sokáig nem is fog, a Hair azonban – minden naivitása ellenére – bemutatója óta e törekvések szimbólumának tekinthető.
Omega – Naplemente (1969)
Sajátos választás volt annak idején, hogy az első lemeze után álló Omega épp a vidám, harsány Régi csibészekkel egy kislemezre tette fel egyik legmarkánsabb és legemlékezetesebb dalát, a Naplementét, amelynek nyugodt, álomszerű, pszichedelikus nevezhető hömpölygése éles ellentétben áll a szöveg kifutásával – a felületes hallgató talán észre sem veszi, miről is szól a szám… A dalt egyébként a vietnami háború ihlette, és a mai napig szerepel a zenekar hol kisebb, hol nagyobb szabású haknimegmozdulásain.
Black Sabbath – War Pigs (album: Paranoid, 1970)
A Black Sabbath egyik legismertebb dala eredetileg Walpurgis címen íródott, és egészen más szöveggel készült el – a zenekar szövegírója, Geezer Butler basszusgitáros csak némi idő elteltével döntött úgy, hogy inkább háborús irányba viszi el a sorokat az eredeti fekete mágiás témakör helyett. Maga a szöveg nem direktben Vietnamról szólt, ám 1970-ben törvényszerű volt, hogy végül mégis a fronton harcolók és onnan visszatérők egyik himnusza lett. Ahogy ők látták: „Egy rakás zenekar állt már elő korábban is komoly politikai állásfoglalásokkal a dalaiban a The Beatlestől a The Byrdsig, és persze ne feledjük a Pink Floyd Dogs Of Warját sem, a War Pigs azonban más volt: beleugrott az arcodba, és lemászott a torkodon. A ’70-es éveke elején egyébként akárhová utaztunk, minden repülőtéren hazatérő katonákba botlottunk, és mi is ismertünk egy csomó vietnami veteránt. A War Pigs olyan volt számukra, mint a hazatérés himnusza, ezt megélni pedig fenomenálisnak bizonyult.”
Jimi Hendrix – Machine Gun (album: Band Of Gypsys, 1970)
Jimi Hendrix egyik legemlékezetesebb dalának fő ismérve, hogy eleve laza szerkezettel íródott: sosem készült belőle stúdiófelvétel, a koncerteken azonban tizenkét percestől a félórásat közelítő változatokban rendszeresen játszották. A dalt alapvetően két téma ihlette: az amerikai fekete polgárjogi mozgalom harcai, illetve a vietnami háború: utóbbira rímelve Hendrix gitárja több sajátos háborús effektust is megidéz a géppisztoly-kerepeléstől a helikopterek forgószárnyaiig, de még a sebesültek sírását is mímelte a hangszerrel a bő lére eresztett gitárszólókban.
Deep Purple – Child In Time (album: In Rock, 1970)
A Child In Time a korai Deep Purple talán legismertebb dala volt az örök favorit Smoke On The Water után – ez a szám sem direktben szólt a vietnami háborúról, de bevallottan a hidegháborús légkör ihlette, ami születése idején legnyilvánvalóbban Délkelet-Ázsia hadszínterén öltött testet, így törvényszerű volt, hogy egy idő után ez is szervesen összefonódott a háborúval. És igazi jelentőséggel bírt, amit az elnyomó hatalmak is tudtak. „Egyszer beszéltem egy rajongónkkal, aki az NDK-ban tíz évet ült, mert lejátszotta a rádióban a dalt”, nyilatkozta Ian Gillan énekes. „Tíz évet kapott egy szimpla rockszámért, mert mindenki tudta, hogy a Child In Time a remény dala.”

Neil Young – Soldier
(album: Journey Through The Past, 1972)
A poklot megjárt katonák tekintete semmi máshoz sem hasonlít – az amerikaiak thousand yard stare-nek nevezik azt a semmibe meredő, üres, mégis fénylő és igen fájdalmas nézést, amely egyedül a háború borzalmait megélt, traumatizált katonák sajátja. Ez a vietnami veteránokon megfigyelt általános jelenség ihlette az egyik nagy amerikai mesélő, Neil Young ezen dalát is, amely nem tartozik a dalszerző legismertebbjei közé, ő maga azonban mindig is egyik kedvenceként hivatkozott rá saját repertoárjából.
Billy Joel – Goodnight Saigon (album: The Nylon Curtain, 1982)
A Vietnam-trauma egyik legismertebb könnyűzenei feldolgozása Billy Joel nevéhez fűződik – noha maga a szám nem lett listavezető a tengerentúlon, maga az énekes és az ítészek is Joel egyik legfontosabb alkotásaként tartják számon. A szám különös szuggesztivitásának kulcsa, hogy előadója egy tizenkilenc éves amerikai katona bőrébe bújva énekli a szöveget.
Bruce Springsteen – Born In The U.S.A. (album: Born In The U.S.A., 1984)
Európában a mai napig tartja magát az a tévhit, hogy Bruce Springsteen legismertebb dala hazafias, szirupos óda az Egyesült Államokhoz, a valóság azonban nem is állhatna messzebb ettől: a „Főnök” 1984-es sikerlemezének címadó szerzeménye a vietnami háború veteránjainak utóéletéről szól, arról, mennyire nem becsülte meg az amerikai állam és társadalom az értelmetlen háborúban fizikai és lelki sérüléseket szenvedett katonákat, miután hazatértek a délkelet-ázsiai dzsungelek poklából. A dalnak még az eredeti címe is Vietnam volt, így Springsteen a mai napig ingerülten reagál, amennyiben valaki nacionalista himnusznak bélyegzi az amerikai álom árnyoldalát megéneklő számot, és a mai napig nem hajlandó odaadni olyan célokra, amelyek ellentétesek az eredeti mondanivalóval. Témájától függetlenül egyébként a dal valóban himnusszá vált az évek során, hiszen az ezt tartalmazó lemez – javarészt e számnak köszönhetően – csak az Egyesült Államokban több mint 15 millió példányban talált gazdára.

Alice In Chains – Rooster
(album: Dirt, 1992)
A seattle-i Alice In Chains már jellemzően az X-generáció zenekarai közé tartozott a ’90-es évek elején, egyik legismertebb daluk – ha közvetve is – mégis Vietnamról szólt, és talán az utolsó igazán meghatározó könnyűzenei mementó a furcsa délkelet-ázsiai háborúról. A számot egy veterán, Jerry Cantrell gitáros édesapja ihlette – az ő hívójele volt a dzsungelben a Rooster („Kakas”). „A Rooster olyan dolgokról szól, amikről apám sosem beszél, és soha nem is vitattuk meg otthon ezeket”, idézte fel a gitáros. „Csak egyszer kérdezgettem Vietnamról, de mindössze annyit válaszolt: vége van, fiam, ne bolygassuk a múltat. Ez volt a kulcsmondat ahhoz, hogy összeálljon a dal – megpróbáltam átgondolni, mi mindenen mehetett keresztül odaát, megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe. És mint kiderült, nagyon közel kerültem a lényeghez, mert ugyan az öregem inkább a country/western dolgokat szereti – amellett, hogy a mi koncertjeinkre is szívesen eljár –, totálisan telibe kapta a nóta.”
PATRIÓTA

forrás: honvédelem.hu

Patrióta hírei – Hogyan látták a magyar írók az 1. világháborút?

A háborút megélt magyar írók és költők személyes élményein keresztül, fotók, szövegrészletek és visszaemlékezések segítségével mutatja be az 1914 és 1918 közötti éveket a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) szerdán nyílt új időszaki kiállítása az I. világháború kitörésének centenáriuma alkalmából.
Első világháború

Gyóni Géza, Tersánszky Józsi Jenő és Móricz Zsigmond
“A kiállítás méretét nemcsak a nagy háború tényének a magyar történelemben játszott súlya és hatása határozza meg, hanem az irodalom magánéletének és közéletének, az élet a háborúban témának gyűjteményünkből vett rendkívül gazdag bemutatási lehetősége versek, levelek, képek, tárgyak és zenei művek segítségével” – hangsúlyozta a tárlat megnyitóján E. Csorba Csilla, a múzeum főigazgatója.
“Van egy rendívül zaklatott, sok traumával telített 20. századunk”, amellyel egyrészt szembesíteni kell az embereket, másrészt nagy szükség van ezek kibeszélésére Európa szerte, a most nyílt kiállításhoz hasonló bemutatókon keresztül – fogalmazott Cseri Miklós kultúráért felelős helyettes államtitkár.
A Maradni szégyen, veszni borzalom – Magyar írók az első világháborúban című tárlat elsősorban a korabeli irodalmi művekből és személyes, elbeszélő forrásokból építkezve az egyéni tapasztalatok közvetítésére vállalkozik, valamint bemutatja az írók számára a hátországban és a fronton adott új szereplehetőségeket. Ez a kettősség a terek kialakításában is megjelenik: a bemutató két, egymással párhuzamos bejárást tesz lehetővé a látogató számára közös kiindulóponttal, illetve végponttal.
A felvezetést a háborút megelőző időszakok jövőre vonatkozó, de a kor technikai fejlődésébe vetett hitéből táplálkozó utópiái adják, amelyek idilljét felborítja a szarajevói merénylet és a hadüzenet. A sorozás megjelenítése adja a választóvonalat a két lehetséges út között, hogy a látogató a front felé, vagy a hátország felé indul.
A háborús írói, újságírói szereplehetőséget az otthon maradtak oldaláról Ady Endre, Babits Mihály, Lengyel Menyhért és Móricz Zsigmond képviseli, míg a katonák oldalán Gyóni Gézával, Tersánszky Józsi Jenővel, Szép Ernővel és Balázs Bélával lehet találkozni. A helyszíneket a hadifogság és az internálás élethelyzeteinek feldolgozása gazdagítja: átmeneti szerepekben látható a haditudósító Molnár Ferenc, Biró Lajos, Vészi Margit, akik a csaták és a lövészárkok világát csak megfigyelik és a cenzúra fokozott figyelme mellett közvetítik a hátország számára. A cenzúra erejéről a bemutatott korabeli kéziratok, sajtótermékek tanúskodnak.
Az írók levelei, visszaemlékezései, naplói beszámolnak a háborús hangulatokról és közvélekedésről, a hadikórházak mindennapjairól, a lövészárkok életéről és a hátország megváltozott világáról, de számot adnak a művészek háborús világgal és önmagukkal kapcsolatos töprengéseiről, érzéseiről is. A háborús témájú publicisztikai írások és szépirodalmi művek megismerésével a látogató az európai értelmiség első világháborús elköteleződésének természetéről és a “háborúkultúra” magyarországi megjelenéséről is képet kaphat.
Nemcsak a kezdeti lelkesedés és a fokozatos kiábrándulás mutatkozik meg a bemutatón, de az elutasítás és az egyre erősödő pacifizmus is, így a háború allegóriájaként egy kórházba helyezve jelenik meg az őrület témája, ami a tömegek háború eleji pszichózisát és a fokozatos lelki és testi megroppanását is kifejezi. Ez vezeti fel a szimbolikus értelemmel felruházott temetést, amely konkrét formában Ady Endre búcsúztatásaként jelenik meg a kiállítás alkalmából restaurált, Melocco Miklós alkotta Ady-oltárral.
A kiállításban az írók személyes használati tárgyai, kötetei és kéziratai mellett korabeli képzőművészeti alkotások, plakátok, fotók is láthatók, a téma feldolgozását interaktív számítógépes tudáspontok segítik. A tárlat november 6-tól 2015. január 10-ig látogatható.
PATRIÓTA

forrás: múlt-kor.hu

Patrióta elmeséli – Tíz híres műkincs, amit megszereztek a nácik

Hitler hatalomra kerülésével a műkincspiac is megmozdult Európában. Kezdetben még a klasszikus módon, később, a háborús agresszió éveiben már inkább zsákmányszerzésként, fosztogatásokkal, nyílt rablásokkal, lefoglalásokkal. A speciális üzletágban óriási pénz volt. A nácik a jövő zálogaként is tekintettek rájuk, és kereskedtek is velük. Listánkba tíz olyan műkincset válogattunk, amelyek egyrészt világhírűek, másrészt ilyen vagy olyan módon megfordult a nácik kezén.
Vincent van Gogh: Dr. Gachet arcképe

Van Gogh egyik leghíresebb és egyben legdrágább festménye halála előtt egy hónappal készült. Az akkori diagnózis szerint gyógyíthatatlan elmebajban szenvedő festőfejedelem a saját kezelőorvosát örökítette meg 1890 nyarán, majd nem sokkal később mellkason lőtte magát. (Szerencsétlen élettörténetéhez jól rímel, hogy két napig szenvedett még a lövés után, csak utána halt meg.) A festménynek két eredeti változata ismert, az egyik Párizsban látható, a másik, amelyik listánkon is szerepel, magánkézben van. Hogy hogyan került oda, abban igen nagy szerepet játszottak a nácik. Hatalomra jutásuk után van Gogh is felkerült arra a listára, amely az „elfajzott művészek” nevét és műveit tartalmazta.
A listán több mint 16 ezer alkotás szerepelt, amelyet a Hitler-féle kultúrhősök elkoboztak, majd 1937-ben egy válogatott kiállítást rendeztek belőlük. Bár a cél az elrettentés és az „elfajzott”, értéktelen művészet bemutatása volt, normális szemszögből nézve a dolgot a nácik valószínűleg minden idők egyik legklasszabb tárlatát hozták össze, amit ma csak horribilis összegű belépővel láthatna az érdeklődő. Tragikus, de igaz: a kiállítás után a szobrok, festmények és grafikák legnagyobb részét megsemmisítették.

Van Gogh képe 1911-től 1937-ig a frankfurti Städel múzeumban lógott, itt csaptak le rá és listázták a nácik. A pusztulást azonban elkerülte. Hermann Göring, Hitler erős embere bigott náci volt ugyan, de nem hülye. Pontosan látta, hogy egy van Gogh képben mekkora anyagi lehetőség van, így megsemmisítés helyett magához vette, és eladta egy gyűjtőnek. A sors furcsa fintoraként a gyűjtő egy Siegfried Kramarsky nevű zsidó bankárnak passzolta tovább a képet, aki 53 ezer dollárt fizetett az orvos portréjáért. Kramarsky jól látta, mi készülődik Európában, így a festménnyel a hóna alatt 1938-ban New Yorkba menekült. Így élte túl ő és van Gogh is a fizikai és szellemi holokausztot. A mű sorsa ezután is érdekesen alakult. A Kramarsky-örökösök 1990-ben elárvereztették a képet. Az aukción Guiennes-rekord dőlt meg, egy japán üzletember, Mr. Saito 82,5 millió dollárt fizetett érte. A történet akkor vett érdekes fordulatot, amikor Saito (anyagi gondokkal küzdve) bejelentette, hogy halálával a festmény is meg fog semmisülni, együtt fogják ugyanis elhamvasztani saját testével. Világszerte óriási felháborodás támadt, de Saito szerencsére nem váltotta be ígéretét, inkább túladott a festményen.

Hogy kinek, az ma is bizonytalan. 1996-ban Saito meghalt, azóta nincs bővebb információ a van Goghról. Néhány éve felreppentek hírek, miszerint egy osztrák gyűjtőnél van, de már ő is túladott rajta. A festmény mindenesetre szerepel egy másik listán is: helye van a történelem legdrágábban eladott 10 festménye között.

Michelangelo: Madonna (Brüggei Madonna)

A Mester valamikor a Piéta készülte után, a 16. század elején faraghatta márványból a Madonna-kompozíciót. Annyi bizonyos, hogy 1506-ban már Brügge városában volt. Ez volt egyébként az egyetlen Michelangelo alkotás, amely a művész életében elhagyta Olaszországot. Az ábrázolás azért is legendás, mert Mária – a korabeli beállításokkal ellentétben – szomorúan, szinte szigorúan néz maga elé, mintha nem is a gyerekével foglalkozna, hanem valahol messze járnának gondolatai. A második világháború előtt mindössze egyszer vitték el a szobrot a városból, 1794-ben Napóleon parancsára Párizsba szállították.
A bukás után aztán visszakerült Belgiumba, ahol békésen állt a helyén egészen 1944-ig. A nyugati frontról visszavonuló német csapatok úgy gondolták, visznek magukkal valami emléket. Bebugyolálták a Madonnát, és egy vöröskeresztes autó hordágyán csempészték ki. A szobor helye két éven át ismeretlen volt, míg rá nem bukkantak Ausztriában. Újra visszavitték a brüggei Nagyboldogasszony templomba, ahol a mai napig látható.

1972-ben, amikor egy magyar származású ausztrál futóbolond kalapáccsal kezdte el szétverni a Piétát Rómában, a belgák azonnal léptek saját Michelangelójukkal kapcsolatban: a Madonna elé vastag golyóálló üveget helyeztek, s az érdeklődök még így is csak több méter távolságból csodálhatják meg a szobrot.

Raffaello: Ifjú arcképe

A reneszánsz zseni önarcképének készítését 1514-re datálják. A kép méltán világhírű lenne önmagában is, de eltűnésének máig homályba vesző körülményei az egyik leghíresebb, háború alatt eltűnt festménnyé tették, valóságos mítoszt teremtve az alkotás köré. „Menekülésének” története egybeesik a második világháború kitörésével. A krakkói Czartoryski Múzeumban volt kiállítva, ám a náci agresszió megindulásakor (sok más műtárggyal együtt) Sieniawába menekítették.
A németek elől azonban nem lóghatott meg egy Raffaello. Hans Frank, a megszállt lengyel területek kormányzója addig nyomoztatott, amíg meg nem találta a festmények új helyét. Legalább értékelte a kép fontosságát: egyenesen Berlinbe küldte, hogy Hitler magángyűjteményét gazdagítsa vele. 1945-ben, az összeomlás napjaiban visszakerült Krakkóba. Frank magával hurcolta, amerre csak ment, végül magánrezidenciájának falára akasztotta. Onnan is tűnt el. Letartóztatásakor a kép már nem volt ott, Frankot Nürbergben bíróság elé állították, majd 1946 októberében felakasztották, így a titkot magával vitte a sírba.

A szövetségesek hiába keresték a festményt, azt mintha a föld nyelte volna el. (Többen szó szerint ettől tartottak.) Sok évtizednyi bizonytalanság után a lengyel külügy tavalyelőtt jelentette be, hogy a Raffaello egy svájci bank trezorjában pihen. A dolog hihető, tudjuk, hogy a nácik előszeretettel mentették vagyonukat zürichi bankokba. És ha már a vagyonról van szó: a festmény becsült értéke 100 millió dollár körül mozog.

Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel

A világ egyik legismertebb portréját a Raffaello-festménnyel együtt lopták el Lengyelországból a nácik. Leonardo 1490-ben festhette a képet Ludovico Sforza herceg számára. Modellje nagy valószínűséggel Cecilia Gallerani volt, aki a herceg szeretője, s annak egyik, házasságon kívüli gyermekének anyja volt. (Később szétváltak útjaik, a hölgy férjhez ment és még négy gyermeket szült.)

A kép első ismert tulajdonoscseréje 1789-ben történt. A lengyel Czartoryski család vásárolta meg, így került külföldre. A festményt többször kellett menekíteni, 1830-ban először Drezdába, majd Párizsba került. Csak a század vége felé tért vissza Lengyelországba, ahonnan (az imént ismertetetett Raffaello-képpel együtt) ellopták a náci megszállók. Berlinbe vitték, de szerencsére elkerülte a másik kép sorsát. Nem tűnt el a háború utolsó napjainak viharában, a szövetségesek különleges csapata pedig épségben megtalálta. Visszaszolgáltatták Krakkónak, ahol a Czartoryski Múzeumban a mai napig meg lehet csodálni. Ismerve hányattatott múltját, talán nem meglepő horribilis biztosítási értéke. Amikor 2009-ben Magyarországon állították ki, 80 milliárd forint volt az óvatossági összeg.

Andreas Schlüter: Borostyánszoba

A hivalkodás, az uralkodói pompa és a mértéktelenség szimbóluma ez a maga nemében valóban páratlan alkotás, amelyre a náciknak is annyira fájt a foga, hogy nem haboztak darabokra szedni és elrabolni. Schlüter porosz építész és szobrász munkásságának csúcsa a Borostyánszoba volt. I. Frigyes rendelte meg ezt a különleges helyiséget, ahol mindent beborítanak a borostyánfaragványok. 1711-re készült el, de nem sokáig szolgálta az uralkodó fényűző kényelmét. Frigyes után fia, I. Frigyes Vilmos került a trónra, aki a trón mellé jókora államadósságot is örökölt. Ennek csökkentése érdekében megszabadult egy csomó ékszertől és műkincstől, többek között a Borostyánszobától is, amelynek teljes berendezését (mintegy száz négyzetméternyi díszítést) 1716-ban Nagy Péter orosz cárnak ajándékozta.

A szoba teljes pompájában ragyogott egészen 1941-ig. Amikor a nácik lerohanták a Szovjetuniót, a faragványok és díszítések ládákba kerültek, és a leningrádi Katalin palotából Königsbergbe (Kalinyingrád) szállították. A németek nem építették újra, de egyes darabjait kiállították. 1945 óta azonban senki nem tudja, hogy hol lehet. Van, aki szerint megsemmisült egy bombázás során, akad, aki tudni véli, hogy a tengerbe süllyesztették. Egy orosz kutató makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a szoba darabjai a ládákban az egykori náci főhadiszállás alatt vannak elásva. A rejtély egyelőre nem oldódott meg, az oroszok mindenesetre rekonstruálták a termet, és megépítették másolatát a szentpétervári Katalin palotában.

Cezanne: Fiú vörös mellényben

A posztimpresszionista festészet egyik csúcsalakjának festménye kalandos történettel rendelkezik. A képet először a nácik kaparintották meg, majd továbbadták Európa leghatalmasabb műkincsgyűjtőjének. Emil Bührle éppen a festmény elkészültének évében, 1890-ben született Németországban. Az első világháborút az elejétől a végéig végigharcolta a lovasságnál, majd a világégést követően minden tehetségét, pénzét és energiáját az üzleti életbe fektette.
1920-ban már vezérigazgatóként költözteti Svájba a cégét, amely a második világháborúban és az azt megelőző években óriási hasznot hozott neki. Az Oerlikon cég ugyanis lőszert gyártott, s Bührlét sokan vádolták azzal, hogy mások halálából gazdagodott meg. Ez ebben a formában igaz is volt, mivel a mágnás mindkét fél részére szállított termékeiből. Ez tette lehetővé, hogy elképesztő nagyságú magángyűjteményt hozzon létre műkincsekből, ráadásul olyan alkotásokkal, amelyeknek már akkor csillagászati értéke volt. Így került hozzá Cezanne festménye is.

Bár gyűjteménye legtöbb darabja az ’50-es évek elejéről származik, többen azt is megszellőztették, hogy a háború évei alatt zsidó magángyűjteményekből homályos, tisztázatlan úton is szerzett műkincseket. A világégés után Bührle számos alkotást adott vissza olyan zsidó családoknak, akiktől a nácik vették el a deportálások idején. Bührle családja a ’60-as években alapítványt hozott létre, amely máig a legbámulatosabb és legnagyobb magángyűjtemény a világon. 2008-ban a Cezanne festmény a világsajtó egyik kedvenc témája lett. Három fegyveres férfi Zürichben behatolt a Bührle-kollekció múzeumába, és ellopták Cézanne, Degas, Van Gogh és Monet egy-egy festményét. A Cezanne a Fiú vörös mellényben volt. A festmény értékét több tízmillió euróra becsülték. A képre végül Belgrádban bukkantak rá, ahol le is tartóztatták a lopásért felelős három szerb férfit. Óriási biztonsági intézkedések mellett szállították vissza Svájcba, ahol a mai napig is látható.

Gustav Klimt: Adele Bloch-Bauer I. portréja

Klimt a szimbolista festészet kimagasló alakja volt, s mint ilyen, természetesen szerepelt Hitlerék „elfajzott művészeti” feketelistáján. A képet mecénása, Ferdinand Bloch-Bauer megrendelésére készítette annak feleségéről. Ebben az esetben nem a pénz dominált. Klimtet annyira lenyűgözte az asszony, hogy (pályafutása alatt egyedülálló módon) kétszer is megfestette. Az alkotáson három évig dolgozott, 1907-ben lett kész vele. Az ikonszerű kép és 1912-es párja annyira fontosak lettek a házaspárnak, hogy más Klimt-festményekkel együtt külön szobát alakítottak ki számukra. 1925-ben Adele agyhártyagyulladásban meghalt, férje a szobát ekkor felesége emléktermévé alakíttatta át.

Fájdalmas magányát a második világháború tette még tragikusabbá. A nácik minden vagyonát elkobozták, beleértve a Klimt-képet is. A családi palotából szó szerint elosztóközpontot csináltak: innen irányították és ütemezték a haláltáborokba induló vonatszerelvényeket. Ferdinad Svájcba menekült, ott is halt meg 1945 novemberében. A háború után műkincsei (a rendezetlen jogi viszonyok és állásfoglalások hiánya miatt) az osztrák állam tulajdonába kerültek. Bár a férfi leszármazottai voltak a jog szerinti örökösök, Ferdinand utolsó rokona, Maria Altmann 1999-ben (a párbeszéd hiánya miatt) pert kellett, hogy indítson az osztrák állam ellen. 2006-ban született meg a számára kedvező ítélet, így Adele híres portréja hozzá került. El is adta nyomban, a kép új tulajdonosa pedig Ronald Lauder, az Estée Lauder cég alapítójának fia lett. 135 millió dollárt ért neki az aranyban tündöklő asszony képe.

Veit Stoss: a krakkói szárnyasoltár

Stoss a gótika kiemelkedő festője és szobrásza volt. A krakkói Boldogasszony templomának oltárát az 1400-as évek második felében készítette, és általában élete főművének tekintik. 13 méteres magasságával és 11 méteres szélességével ez a világ legnagyobb gótikus és faragott oltárdísze. 1939-ben a nácik lerohanták Lengyelországot. Hitler tisztában volt az oltár értékével, meg is akarta kaparintani, indoklásul kiemelve azt a tényt, hogy Stoss német volt, így művének Németországban a helye. A lengyelek is sejtették ezt, ezért (és persze azért, hogy egy esetleges bombázásban a mű ne sérüljön meg) darabokra szedték az oltárt, ládákba csomagoltak, azokat pedig elrejtették. A nácik erre külön kutatóalakulatot hoztak létre, s céljukat el is érték: rábukkantak a ládákra, az oltárt így Berlinbe szállították, ahonnan Nürnbergbe került.

A háború után egy alapos felújításon esett át, majd némi diplomáciai kacskaringó után 1957-ben került vissza a lengyel állam tulajdonába. Krakkóba szállították, ahol a mai napig díszíti a templomot.

Degas: Place de la Concorde (Lepic gróf leányaival)

Az impresszionizmus ünnepelt alakja 1876-ban festette meg művét, amelynek igen különleges története van. Ez volt ugyanis az a festmény, amelyet két hadsereg is ellopott. Először a németek tették rá a kezüket. Berlinben (és a birodalom számos más városában) óriási mennyiségű műkincs hevert ládákban, pincékben, raktárakban, padlásokon. A nácik kisepertek minden útjukba kerülő magángyűjteményt vagy múzeumot. Ami kellett nekik, megtartották, ami nem, az vagy elpusztult, vagy beládázva várta sorsának alakulását.

1945-ben a Berlinbe érkező szovjet csapatok szó szerint vittek mindent, ami mozdítható. Ha raktárra bukkantak, annak tartalmát már csomagolták is, és küldték a hátországba. Így járt Degas képe is. Számtalan más műkinccsel együtt az Ermitázsba került, ahol aztán valamelyik raktárban porosodott. Nonszensz, de az egész világ úgy tudta, hogy Degas képe megsemmisült. A szovjetek makacsul tagadták, hogy náluk ellopott műkincsek lennének, ám a szentpétervári múzeum 1995-ben egyszerre csak kiállítást szervezett. 74 addig elveszettnek hitt festményt állítottak ki a tárlaton, köztük Degas remekművét is. Ma is ott látható. Hogy pontosan hol tárolták annyi esztendőn keresztül, arról nincsen semmiféle megbízható információ. A németek ugyan kardoskodtak amellett, hogy ezt tőlük lopták el a világháború végén, a múzeumi katalógusban azonban csak ennyi információ szerepel: „származási helye ismeretlen.”

Johannes Vermeer: A művész műtermében (A festészet allegóriája)

A XVII. századi holland mester remekműve a rejtett kakukktojás listánkon. Ezt a képet ugyanis nem ellopták a nácik, hanem megvették. Igaz, nem akárki. Személyesen Adolf Hitler alkudott rá. Az 1660-as években készült festményt Verneer legjobb alkotásaként tartják számon. A festmény az osztrák Czernin család birtokában volt, s eszük ágában sem volt megválni tőle, ám Hitler másképpen gondolta. Már 1935-ben kijelentette: „akarom azt a Vermeert!”, azt pedig már akkor is lehetett tudni, hogy a NSDAP főnöke véresen komolyan gondolja a dolgot.

Jaromir Czernin megpróbálta egy amerikai gyűjtőnek eladni a festményt, de az Anschluss meghiúsította az üzletet. Ráadásul Czernin kétségbeejtő helyzetbe került: felesége zsidó volt, így a törvények értelmében ő is jogfosztottá vált. Amikor nagyon komolyra fordultak a dolgok, és már az is szóba jött, hogy koncentrációs táborba szállítják, a férfi leült tárgyalni Hitler közvetítőivel, és eladta neki a festményt. A történethez hozzátartozik, hogy Hitler rendesen át is verte: Czernin a kialkudott kétmillió márkának csak a felét kapta meg. A háború és Hitler halála után a kép épségben előkerült. A bírósági ítélet alapján a festmény az osztrák államé lett. A leszármazottak a mai napig perelnek, a festmény pedig jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban látható.

PATRIÓTA

forrás: honvédelem.hu

Patrióta hírei – 8000 éves leletegyüttest találtak a Berettyó mentén

Gazdag leletegyüttesre bukkantak a régészek a tervezett M4-es autópálya nyomvonala mentén végzett próbafeltárások során.
„Zsákszámra” kerültek elő leletek az M4-es autópálya építendő nyomvonalán végzett próbafeltárások során. Kerámiatöredékek, állati csontok, használati tárgyak maradványai és emberi csontvázak bukkantak elő a földből a Berettyóújfalutól keletre kezdődő és a Nagykerekinél lévő országhatárig tartó, mintegy 20 kilométernyi szakaszon végzett munkáknak köszönhetően.
A Déri Múzeum munkatársai sajtótájékoztatón számoltak be az eredményekről csütörtökön. A Berettyóújfalu és Nagykereki közötti 32 kilométeres szakaszon nyolc régész, tizenegy technikus és ötven segédmunkás dolgozott 115 szondával – mondta el Dani János régészeti tárvezető, koordinátor. Az ásatások során előkerült leletekből – több száz kerámiaedényből, agyagszobrocskából – a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy Kr. e. 1700 körül földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak a Berettyó mentén élők.
Érdekességként említette, hogy a gáborjáni határban egy zsugorított csontvázat is találtak, amely Kr. e. 4000 körülről származhat. Szolnoki László régész elmondta, hogy Váncsod és Gáborján térségében a 2-3. századból római császárkori szarmata települések nyomait is megtalálták.  Mint D. Szabó László régész elmondta, az itt élők gyakran házaikban temették el az elhunytakat, zsugorított pózban kelet felé fordítva őket, arcukat vörösre festve. Feltártak egy szkíta urnasírt is, amely Kr. e. 700-450-ből való lehet. A lelet annál is inkább értékes, mivel a szkítákról vannak az első írásos emlékek – hangzott el.
54100_kard.jpg
8000 évet ölel fel
Mintegy 8000 évet ölel fel az a korszak, melynek maradványait Váncsodtól Nagykerekiig, a majdan készülő M4-es autópálya nyomvonalán tárták fel a Déri Múzeum munkatársai. Először magnetométerrel vizsgálták a föld belsejét, majd ahol úgy találták, érdemes ásni, úgynevezett szondákat készítettek, vagyis megnyitották a földet. Így 41 lelőhelyen 115 szonda készült; 8 régész és 11 technikus mellett 50 segédmunkás vett rész a feltárásokban, melyek 200 ládányi kerámia- és csontleletet, valamint további fém- és egyéb tárgyakat eredményeztek – hangzott el a szakemberek csütörtöki sajtótájékoztatóján. Mindez azonban csak előzetes feltárás volt, a gazdagabb és az útépítés miatt megsemmisüléssel fenyegetett lelőhelyeken további régészeti munkálatok szükségesek, ezekről hamarosan tárgyalnak majd a beruházóval és várhatóan tavasszal kezdődhet meg az ásatás. Bár az M4-es kivitelezésének időpontja még nem ismert, a szakemberek úgy becsülik, 1-1,5 év alatt kell végezniük.
– Különlegességnek számít, hogy egyetlen ásatási gödörben nyolc idolt, vagyis női termékenységszobrot találtunk, már egy is fontos lelet lenne – mondta el Szolnoki László régész a Hencida határában előkerült tárgyakról. A mintegy 7500 évvel ezelőtti Körös-kultúra lakói nagyon sok, díszített kerámiaedényt is maguk után hagytak. 6000 éve eltemetett emberek földi maradványaira is rábukkantak, jellemzően zsugorítva, vagyis magzatpózban helyezték el őket. Ekkoriban halottaikat gyakran a szemét (állati csontok, edénydarabok) befogadására szolgáló gödörbe, vagy egyszerűen a házak közé temették el – idézte fel a szakember. Egy hat méterre, vagyis igen mélyre ásott kutat is találtak, amire a tiszta ivóvíz miatt volt szükségük eleinknek, az egyébként folyóval bőven ellátott, mocsaras térségben.
54100_edeny.jpg
Kard, edények, kőbalta, penge, ékszerek
Váncsod-Gáborján közelében szarmata település maradványit vizsgálták meg a kutatók, ez már római császárkori, vagyis Kr. után 2-3. századi. Találtak két, kürtővel összekötött gödröt, feltételezéseik szerint egyik fűtésre, másik a húst tartósító füstölésre szolgált. Itt egy kutya csontvázára is rábukkantak, ez nem ritka a szarmata leleteknél.
Hencida és Bojt környékén agyagnyerő gödröt tártak fel, melyből házaikhoz, edényeikhez vételezték az alapanyagot a 6-8000 éve élt emberek. A leletek közt van kőbalta, melyet erdőirtáshoz használhattak, helyet biztosítva a növénytermesztéshez; obszidiánpenge, valamint nagyon sok hálónehezék, ami mutatja, egykor itt jelentős halászat folyt – sorolta D. Szabó László régész. Elmondta, hogy Bojtnál egy különlegességre, egy urnasírra bukkantak, közel a felszínhez, ezért – valószínűleg eke által – sértetten. Dani János régészeti tárvezető arról számolt be, hogy Nagykereki környékén olyan sírokat találtak, melyekbe – az eddig említettekkel ellentétben – valószínűleg gazdag embereket temettek, mert mellettük több tárgy is volt, köztük ékszer.
A határnál lévő utolsó két lelőhely igazi ajándék volt a szakemberek számára: megtalálták a Csörsz- vagy Ördög-árok nevű, méghozzá hármas védvonal maradványait, a közeli településével együtt. Utóbbi egy jelentős temetkezési hely; 11 sírt vizsgáltak meg a Déri Múzeum munkatársai, de feltételezésük szerint 100-150 sír lehet itt; úgy tervezik, hogy ezt a területet később teljesen feltárják. Rábukkantak egy szarmata vezető nyughelyére, a csontváz mellett ott feküdt hosszú, egyenes kardja.
A régészek szerencséjére eleink 1,5 méteres földhalommal magasították a sírt, ezért a benne lévő értékekhez nem fértek hozzá a rablók, de próbálkozásukat mutatja, hogy a koponya a testtől arrébb, feljebb hevert. Míg a másutt fellelt csontvázak fogazata ép volt, a szarmata vezető – feltehetően a jobb sornak köszönhető táplálkozás miatt – szuvas foggal rendelkezett – említett egy érdekességet Dani János, és egy másikkal zárta a tájékoztatót: a több ezer éve védvonalként szolgáló Csörsz-árok ezen a szakaszon szinte egybeesik a mai magyar-román határral.
PATRIÓTA

forrás: richpoi.com

Patrióta hírei – Mi is volt az a Lutherfeszt?

2014. október 23-tól – 26-ig tartott a Lutherfeszt Balatonszárszón. Az ünnepség csúcspontja szombaton volt, amikor a fesztivál szervezői, így Végh Szabolcs és Kovács Áron nyilatkozott a háttérmunkáról, a Fébé Szeretetszoglálat vezetője pedig a fesztivál logójáról beszélt.
Az Asztali beszélgetések apropóján Csepregi Zoltán egyetemi tanárral az új Luther-kötet szerkesztőjével látható beszélgetés, Laborczi Géza lelkésszel pedig Luther Márton mai aktualitását elemezték.
Közben pedig zenélt a Bohém Ragtime Band.

PATRIÓTA

forrás: evangélikus.hu

Patrióta hírei – Azonosították Amelia Earhart gépének maradványát

Azonosították Amelia Earhart amerikai pilótanő repülőgépének egy darabját – állítják amerikai kutatók. Az alumíniumdarabot a Kiribati-szigetcsoporthoz tartozó, ma már lakatlan Nikumaroro-atollon találták meg még 1991-ben, s a közel nyolc évtizede tartó kutatás óta ez az első alkalom, hogy szinte teljes bizonyossággal kijelenthető: valóban a világkörüli útra induló, rejtélyes körülmények között eltűnt pilótanő gépének maradványa került elő.
Azonosították Amelia Earhart gépét

Amelia Earhart negyvenévesen fogott élete legnagyobb vállalkozásába: ő akart lenni az első nő, aki körberepüli a Földet. Kétmotoros Lockheed gépével, Fred Noonan navigátor társaságában 1937. június 1-jén Miamiból indultak útnak, hatalmas médiafelhajtás közepette. Az út során érintették Dél-Amerikát, Afrikát, Indiát és Délkelet-Ázsiát, egy hónappal később már Pápua Új-Guineán jártak. Az út utolsó harmada a Csendes-óceán felett vezetett, s a pontatlan térképek miatt ez ígérkezett a legnehezebbnek.

 

Bővebben…